Férjemmel mindketten főiskolai szinten sportoltunk. Amikor megszülettek a fiaink, a környezetünkben sokan biztosra vették, hogy keményen a sport felé tereljük majd őket. Elvégre én négy éven át kezdő játékos voltam az egyetemi labdarúgócsapatban, férjem pedig egy Ivy League intézmény amerikaifutball-csapatában szerepelt.
A valóság azonban egészen másképp alakult. Gyerekeink ugyan játszanak focit, baseballt és flag footballt, de a tevékenységeik jelentős része egyáltalán nem sportkötődésű – például zongoráznak, zenés színházi produkcióban vesznek részt és cserkészcsapatba járnak. A 6 és 8 éves fiainkat jelenleg nem nyomjuk a sport irányába. Elmondom, miért.
Sokoldalú személyiségek szeretnénk belőlük faragni
Manapság egyre kisebb korban kezdik el a gyerekek a versenysportot. Az adatok szerint a szervezett sportban részt vevő 60 millió gyermek és tizenéves körülbelül 27 százaléka kizárólag egyetlen sportágat űz. Ezek a fiatalok sokszor egész évben edzéseken vesznek részt, vándorcsapatokban versenyeznek, néha egyszerre több csapatban is ugyanabból a sportágból.
A szülők szándéka érthető – ha a gyerek szeret és jó egy adott sportban, miért ne bátorítanák? Csakhogy a kutatások nem igazolják egyértelműen, hogy a korai sportspecializáció valóban hasznos lenne. Sőt, az erre vonatkozó irodalom szerint éppen ellenkezőleg: túlterhelési sérülésekhez, kiégéshez és a motoros fejlődés visszamaradásához is vezethet.
A szabad játéknak kiemelt helye van nálunk
Házi szabályunk, hogy mindkét gyerek évszakonként egyetlen sportágban vehet részt. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb heti kétszer van edzés, szombaton pedig mérkőzés – így rengeteg idő jut a szabad játékra. Márpedig a kutatások egyértelműen mutatják, hogy a kötetlen, strukturálatlan játék rendkívül fontos a fejlődő gyermeki agy számára, amit az egyre intenzívebb sporttevékenységek egyre inkább kiszorítanak.
Büszke vagyok arra, hogy heti háromszor tudok teljes délutánokat szabad játékra szánni a gyerekeimnek. Persze ez megváltozhat, ha ők maguk a versenyszerű sport felé orientálódnak. Addig viszont bonyolult kitalált játékokat eszelnek ki a szomszéd gyerekekkel, bicikliznek, rollereznek – és bizony ilyenkor a legnagyobb rendetlenséget produkálják, bent és kint egyaránt.
Sérüléseket és kiégést szeretnénk elkerülni
A magam focis sérüléstörténete sajnos hosszú lista: számtalan bokaficam, törött orr, súlyosan kinyílt könyök, csorbult fogak és mindkét térdemben szakadt szalagok – az egyiken műtétet is kellett elvégezni. Férjem két agyrázkódást szenvedett el, ami végül az egyetemi karrierjét is derékba törte.
A korai sportspecializáció egyértelműen növeli a túlterhelési sérülések kockázatát. Két kisfiúval amúgy is rendszeres vendégek vagyunk a sürgősségin, így nem szívesen adnánk okot még több ilyen látogatásra. A kiégést sem szeretnénk, hiszen magunk is megtapasztaltuk, milyen, és nem kívánnánk ugyanezt gyerekeinknek.
Miután napi hét órát ülnek az iskolában, azt szeretnénk, ha olyan szabadidős tevékenységeket választanának, amelyek valóban örömet okoznak nekik, amelyek a szenvedélyüket tükrözik – és egyszerűen szórakoztatók. Ez hol flag footballt jelent, hol ukuleleórát. Mindkettőnek egyforma értéke van.
Megfontolt és tudatos megközelítéssel neveljük őket
Mindkét fiam baseballozik, de bizonyos feltételekkel. Hivatalos Little League-csapatban játszanak, ahol egységesek a pályák, a játékidő előre meghatározott, és szigorú korlátok vonatkoznak például az egy nap dobható labdák számára. Nem kötelezem őket arra, hogy saját idejükben is edzenek – kivéve, ha ők maguk akarnak.
Azt viszont elvárjuk tőlük, hogy ha csatlakoztak egy csapathoz, fejezzék be a szezont. Arra azonban nem kötelezzük őket, hogy a következő évben is benevezzenek, ha nem élvezik az adott sportot.
Talán furcsán hangzik, de a nevelési szemléletem nagyrészt a norvég megközelítést tükrözi, amelyre a téli olimpia kapcsán figyeltem fel. A lényege: a norvégok az örömöt helyezik előtérbe a győzelemmel szemben, kisebb korban nem számolnak pontot, és a korai specializációt sem erőltetik. Az eredmény magáért beszél: Norvégia összesen 447 téli olimpiai érmet szerzett – köztük 166 aranyat –, és olyan világszínvonalú labdarúgókat adott a világnak, mint Erling Haaland. Mindezt anélkül, hogy gyerekkorban teljesítménykényszert alkalmaznának.
Félreértés ne essék: nem vagyok sportellenes.
A futball az életem nagy részét átszőtte, és rengeteg értéket adott: munkamorált, életre szóló barátságokat, közösségi érzést és a felelősségvállalás képességét. De ezeket a tulajdonságokat nem kizárólag a sport fejleszti ki. Nem esem kétségbe, ha fiaim nem a főiskolai sporttevékenység útját választják. A legfontosabb számomra az, hogy boldog, sokoldalú emberekké váljanak. Ha ehhez sport kell, remek. Ha nem, az is teljesen rendben van.
Forrás: www.businessinsider.com
