Nem sokkal az esküvőnk után a férjemmel arra jutottunk, hogy kiadjuk a kétszobás lakásunk üres szobáját, hogy feltölthessük a megtakarításainkat. Az esküvőre és a nászútra rengeteg pénzt költöttünk, így a lakhatási kiadások csökkentése kézenfekvő megoldásnak tűnt. Az egyik ismerősünk ismerőse éppen lakást keresett, a szoba pedig az apartman másik végében volt, kellő távolságra ahhoz, hogy megőrizzük a magánszférát. Ideálisnak tűnt a helyzet – és egy darabig tényleg az volt.
Az elején minden remekül működött
Az első hónapokban semmi fennakadás nem volt. Az albérlőnk a vendéglátóiparban dolgozott, főként éjszaka, míg mi nappal jártunk munkába – az eltérő napirendek miatt alig kerültünk egymás útjába. A közös terek renben tartása természetessé vált, hiszen mindenki figyelembe vette a másikat.
A legnagyobb előny kétségtelenül a pénzügyi könnyebbség volt: a számlák egyharmadát az albérleti díj fedezte. A megtakarításaink szépen gyarapodtak, utazásokat terveztünk. Bejártuk Szicíliát egy kéthetes körúttal, és ellátogattunk a férjem argentínai családjához is. Mindeközben az albérlőnk imádta a kutyánkat, és szívesen vigyázott rá, amíg mi úton voltunk.
Rendezett otthon, ingyenes kutyaőr, növekvő megtakarítás – mi romolhatott el?
Fokozatosan idegennek éreztük magunkat a saját otthonunkban
Nem egyetlen konkrét esemény volt az, ami elgondolkodtatott minket – inkább lassan, fokozatosan ébredtünk rá, hogy ez a megoldás hosszú távon nem fenntartható. Fiatal házasokként egyre jobban vágytunk a kettesben töltött, zavartalan időre.
Azon kaptuk magunkat, hogy kerüljük a közös helyiségeket, és igyekszünk minél kevesebb zajt csapni. Korábban az egyik kedvenc estéi programunk az volt, hogy a kanapén összebújva filmet néztünk – mostanra ez a hálószobába tevődött át. Ha meghallottuk az albérlő kulcsát a zárban vacsora közben, néha gyorsan a szobánkba menekültünk a tányérunkkal, csak hogy egyedül lehessünk.
Nem tudtuk igazán élvezni azt az otthont, amelyet annyi energiával alakítottunk a magunkénak – és ez a feszültség a kapcsolatunkra is rányomta a bélyegét.
Végül a pénzügyi előnyök már nem érték meg az árat
Néhány hónap elteltével egy másik probléma is felütötte a fejét: túlságosan ráfüggöttünk az albérleti bevételre. A többletpénz több kiadást is jelentett – többet utaztunk, mint amennyit egyedül megengedhettünk volna magunknak. Ez tipikus életszínvonal-emelkedés volt: olyan szokásokat vettünk fel, amelyeket csak a plusz bevétellel tudtunk fenntartani.
Közöttünk is feszültség keletkezett: én már szerettem volna, ha az albérlő elmegy, a férjem viszont még egy kicsit maradásra bírta volna, hogy rendbe jöjjenek a pénzügyeink a sok utazás után. Másfél év után végül úgy döntöttünk, hogy két hónapos felmondási időt adunk – ez elegendő volt az albérlőnek új lakást keresni, nekünk pedig felkészülni az albérlő nélküli életre.
Körülbelül hat hónapja már csak ketten lakunk, és sokkal szabadabbnak érezzük magunkat. Ismét a nappaliban nézzük a filmeket, és nem érezzük bűnösnek magunkat, ha egy-két tányér a mosogatóban marad. Szűkebb a büdzsé, de legalább reális és fenntartható.
Mégis: másoknak ajánlhatjuk, de feltételekkel
Bár mi nem szeretnénk megismételni ezt az élményt, azért párjával együtt élő albérlő fogadását tudnám ajánlani azoknak, akik extra bevételre vágynak – feltéve, hogy alaposan mérlegelik az előnyöket és hátrányokat, és már az elején meghatároznak egy konkrét végdátumot. A kulcs az, hogy ne váljon tartós megoldássá valami, amit eredetileg ideiglenesnek szántak.
Forrás: www.businessinsider.com