New Yorkban születtem és nőttem fel, majd 24 évesen az olaszországi életet választottam. Már több mint tizenkét éve ez az ország az otthonom, ahol valódi életet építettem magamnak és a családomnak.
Két gyermekem van: egy 8 éves lányom és egy 3 éves fiam, akik egész életüket Olaszországban töltötték. Bár személyesen sosem tapasztaltam meg, milyen Amerikában gyereket nevelni, saját gyermekkorom és az ott élő ismerőseim tapasztalatai alapján jól ismerem az amerikai szülői szemléletet. És ha valamit biztosan mondani tudok: a gyereknevelés itt teljesen másképp működik – néhol meglepő, néhol kifejezetten felüdítő módon.
Az ételkultúra azonnal szemet szúr
Elevenen él bennem az emléke, amikor New York-i köziskolásként anyám gondosan elkészített ebédet pakolt a táskámba, mert az iskolai menza kínálatához nem lett volna kedvem nyúlni. Olaszországban egészen más a helyzet.
Ha elmesélném, mit eszik a lányom az iskolában, azt hinnéd, hogy egy minőségi vendéglőbe jár. A gyerekek minden nap többfogásos ebédet kapnak: előételként általában zöldséges vagy babos tészta kerül az asztalra, ezt követi a főfogás – például húsgolyó, rántott csirkemell vagy posírozott hal –, mellé pedig friss köret, saláta vagy főzelék. Olykor még desszert is van, mint például csokoládétorta. Az ételeket helyi szakácsok készítik, köztük sok iskolás gyermek édesanyja vagy rokona, az egész folyamatot pedig egy helyi étterem felügyeli.
Az időbeosztás és a szabadidő más hangsúlyt kap
Amikor az amerikai ismerőseim gyerekeinek napirendjét látom, szinte elfog a szédülés: reggeltől estig edzések, zeneórák, korrepetálások és különféle foglalkozások váltják egymást. Olaszországban ez a fajta teljesítménycentrikus megközelítés nem jellemző.
Természetesen az olasz gyerekek is járnak különórákra és sportedzésre, de a hangsúly inkább azon van, hogy a gyerek mit szeret, mi érdekli valóban – nem pedig azon, hogy minél tömöttebb legyen az önéletrajza. Ha valaki focizni vagy gitározni szeretne, megteheti. Ha nem, az is teljesen rendben van.
A gyerekek láthatóan több szabadságot élveznek
Az évek során feltűnt, hogy az olasz szülők kevésbé ellenőrzik minden pillanatban a gyermekeiket. Ez az a terület, ahol én magam is küzdök az alkalmazkodással.
Ennek gyökerei valószínűleg a saját neveltetésemben keresendők. New Yorkban felnőve a biztonság mindig elsődleges szempont volt; a szülők folyamatosan résen voltak, és igyekeztek megvédeni gyermekeiket a veszélyektől. Ezért hiába próbálok megfelelő önállóságot adni a gyerekeimnek, sokszor jóval óvatosabbnak érzem magam a körülöttem lévő olasz szülőknél. Látom, ahogy a játszótéren gyerekek kockázatos mutatványokat próbálgatnak, miközben a szüleik baráti csevegéssel vagy a telefonjukkal vannak elfoglalva. Ez a szemlélet ugyan erősítheti a gyerekek magabiztosságát és valóságérzékét, de nekem személy szerint ez sosem lesz természetes.
A nagyfamília aktívan részt vesz a nevelésben
Szembetűnő különbség az is, hogy a rokonság mennyire tevékenyen kiveszi a részét a gyereknevelésből. A felelősség nem kizárólag a szülőkre hárul, hanem megosztódik a generációk között. A nagyszülők – főleg a nonna, vagyis a nagymama – szinte második anyaszerepet töltenek be. A dadák és bébiszitterek igénybevétele jóval ritkább, hiszen a rokonok természetes módon segítenek be. Unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik és nagyszülők egyaránt aktív résztvevői a gyerekek életének.
Az én szüleim néhány évvel ezelőtt szintén Olaszországba költöztek, így teljes munkaidős nagyszülőkké váltak, és a gyerekeink mindennapi életének szerves részei.
A közösség összetartása más dimenziót jelent
Ahol mi élünk, az emberek szinte mind ismerik egymást – ez egy egészen más szintű összetartozás, mint amit New York-i gyerekként megtapasztaltam. Az ilyen kisebb közösségekben természetes, hogy mindenki figyel a másikra, és ez a gyerekekre is kiterjed. Valódi közös felelősségérzet lengi be a mindennapokat, ami az amerikai életemből teljesen hiányzott.
A família köteléke nem lazul el a felnőttkorral sem
Amerikában erős elvárás, hogy a fiatalok az egyetem után önálló életet kezdjenek, elköltözzenek a szülői házból, és a saját lábukon álljanak. Olaszországban ez a gondolkodásmód nem igazán létezik.
Az olasz szülők kevésbé fixálódnak rá, hogy gyermekük minél rangosabb egyetemet végezzen, minél hamarabb stabil állást találjon, és mielőbb kirepüljön a fészekből. Sok fiatal felnőtt egészen a házasságkötéséig otthon marad, és ez teljesen természetesnek számít. Sőt, házasság után is előfordul, hogy a fiatal pár a szülőkkel él, amíg anyagilag meg nem alapozza magát. Ezt itt senki nem tartja visszalépésnek – inkább azt fejezi ki, hogy a család mindig részed marad, kortól függetlenül.
Hogy a mi családunkban ez hogyan alakul majd, azt az idő dönti el. Szüleim jelenleg is tevékeny részei az életünknek, és remélem, ez így marad, ahogy a gyerekeim nőnek.
Mindkét világ legjobbjait igyekszem ötvözni
Igyekszem a legjobb elemeket kiemelni mindkét kultúrából. Az olasz életből átveszem az önállóság támogatását, a szoros családi kötelékeket és a közösségi összetartozást, miközben megtartom azt a fokozott biztonsági tudatosságot, amelyet New York-i neveltetésem belém oltott.
Olykor furcsán érzem magam: amerikaiként gondolkodó szülő vagyok, aki olasz környezetben neveli a gyerekeit. Valószínűleg mindig is egy kicsit a két világ között fogok lebegni. De abban biztos vagyok, hogy nincs egyetlen helyes módja a szülőségnek – bárhol élj is a világon, a nevelés sosem egyszerű feladat.
Forrás: www.businessinsider.com
