Úgy tűnik, édesanyámtól örököltem azt a bizonyos varázsérintést, amellyel a gyerekeket álomba lehet ringatni. A felnőtt gyermekeimet ez már-már az őrületbe kergeti.
Nemrégiben a fiamnál jártam, és menyem bizalmasan elárulta, hogy az elalvás körüli csaták valóságos rémálommá váltak náluk. Felajánlottam, hogy átveszem a stafétabotot, és lefektetem az unokámat. Számítottam rá, hogy nem lesz egyszerű, hiszen a kisfiú jól tudta, hogy az anyukája a szomszéd szobában van.
Fürdés után átvittük a szobájába, felvettük a pizsamát és az alvózsákot. A helyiség már sötétített volt, fehérzaj szólt a háttérben. Miután menyem kiment, megöleltem és megpusziltam a gyereket, halkan elmondtam neki, hogy szeretem, és itt az alvás ideje. Lefektettem, és annyi. Egy kicsit forgolódott, de néhány percig simogattam a hátát, amíg megnyugodott. Aztán leültem a szemközti ágyra, és a telefonomon olvastam, amíg el nem aludt. Semmi huzakodás, semmi sírás, semmi felállás.
Ez egyáltalán nem egyedülálló eset. Rendszeresen előfordul, hogy a kimerült szülők lemondanak a nekem javára a délutáni alvásról. Mindenki számára magától értetődő, hogy a nagymama fogja alvásba küldeni a gyerekeket.
Igyekszem visszafogni a győzedelmes mosolyt, amikor öt perccel később kisétálok a szobából, magam mögött hagyva az alvó gyermeket – miközben a szülők döbbenten merednek rám.
A nyugalom ragályos
A baba ringatása máig az egyik legkedvesebb és legmegnyugtatóbb dolog számomra a világon. Fiatal anyaként kifejezetten vártam ezeket a pillanatokat – megadtam magamnak annyi időt, amennyire szükségem volt, hogy elalvassam a gyereket, és közben magam is feltöltődjek egy kis belső csönddel.
A csecsemőknél az alapstratégiám az, hogy követem a szülők által kialakított rutint. Pontosan ismerem az aktuális szokásrendet, és tartom magam a megszokott sorrendhez. A fürdetés, a csendes játék, a sötétített szoba, a cumi, a cumisüveg, a puha takaró vagy a kedvenc plüssállat mind evidencia.
Az előkészítő rituálék után leülök a hintaszékbe, és olyan erősen tartom a gyereket, hogy megnyugodjon, de nem annyira szorosan, hogy az ellenállást váltson ki. Érzékszervi, ritmikus mintákat alkalmazok: szabályos légzéssel, dúdolással, hátba verégetéssel vagy körkörös simogatással. Ez általában beválik. Ha mégsem, apró változtatások – például felállás és hintázás, vagy a simogatás és a verégetés felcserélése – sok esetben elegendők. Ha egyszer megtalálom a bevált módszert az adott gyereknél, következő alkalommal is ahhoz tartom magam.
Szelíden, de határozottan – minden trükköt bevetve
Ha a gyerek mégis nyűgösködni kezd, fontos, hogy ne hagyjuk eszkalálódni a helyzetet, mert az csak meghosszabbítja az egész folyamatot. Néha szükség van egy kis szünetre, majd újrakezdeni. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: túl fáradt? Vagy még nem elég álmos? Mikor aludt utoljára, és mennyit? Jól érzi magát? Felborult valami a megszokott rendjében? A válaszok alapján döntöm el, mi legyen a következő lépés. Ha a gyerek zaklatott vagy rosszul van, kiviszem egy másik szobába, hogy megnyugodjon – ott halványítom a fényeket, és kikapcsolok minden zajforrást.
A nagyobb gyerekekkel gyakran szükség van némi alkudozásra. Emlékeztetem őket arra, miért fontos a pihenő: ha nem vagyunk morózusak, annál jobb kedvünk lesz később. Felajánlom, hogy felolvasok nekik, vagy gyerekmeditációt, illetve mesét játszok le a telefonról. Mellékfeküszöm egy halványan megvilágított, csendes szobában, és tudatosan, hangosan, mélyen és ritmikusan lélegzem, hogy utánozzanak. A kisebbek rendszerint el is alszanak, a nagyobbak – akik már kinőtték a délutáni szunyókálást – legalább megpihennek, ami szintén sokat ér.
Minden gyerek más – ehhez kell igazodni
Fontos szem előtt tartani, hogy minden gyerek egyedi. Van, aki szereti a ringatást, van, aki inkább lefekszik, miközben simogatják a hátát, és van, aki állva, hintázva nyugszik meg a legjobban. Alkalmazkodom ahhoz, ami az adott gyereknél működik, és következetesen kitartok mellette. A következetesség kulcskérdés.
Általában megvárom, amíg a gyerek lecsillapodik, majd fokozatosan átvezetem az elalvásba azzal, ami ismerős és megnyugtató számára. Néha ringatás és dúdolás, néha csak a közelség és a folyamatos biztatás, amíg el nem nyugszik. Ha ellenkezik, szelíd maradok, és emlékeztetem: most az alvás ideje van, és a nagymama nagyon szereti.
Forrás: www.businessinsider.com