Amikor édesanyámnál két és fél évvel ezelőtt Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy folyamatos, éjjel-nappali felügyeletre lesz szüksége. Én teljes munkaidőben dolgozom, és egy kisebb lakásban élek két gyerekemmel, így az, hogy magamhoz vegyem vagy személyesen gondozzam, szóba sem jöhetett. Szerencsére – kilenc hónap és rengeteg bürokratikus akadály leküzdése után – sikerült Medicaid-támogatást szereznie, és megszerveztem számára a folyamatos otthoni gondozást.
Amire azonban egyáltalán nem számítottam: az édesanyám körüli teendők így is teljes állást tesznek ki. Félreértés ne essék – szeretem anyukámat, és mindent meg akarok tenni érte. Az állapota szívszorító, és hálás vagyok, hogy vannak mellette olyanok, akik a mindennapos szükségleteiről gondoskodnak: főznek, takarítanak, segítenek az öltözködésben, emlékeztetik a gyógyszerekre, és ügyelnek a biztonságára.
Mindezek ellenére sosem gondoltam volna, hogy egy idős szülő ellátása ilyen sok terhet jelent akkor is, ha az ember nem közvetlenül, minden pillanatban jelen van mellette.
Anyukám teljesen rám támaszkodik
Édesanyám érzelmileg rendkívüli mértékben függ tőlem. Mivel még tudja kezelni a telefonját, naponta 20-30 üzenetet és 1-10 hívást kapok tőle. Minden egyes alkalommal, amikor a gondozója beadja neki a gyógyszerét, üzenetben megkérdezi tőlem, hogy hívják azt. Napközben többször is rákérdez, mikor látom legközelebb – még akkor is, ha az imént már válaszoltam. Véget nem érő ismétlődő kérdések, zavar és félelmek sorozata ez. Nem tudok mindenre reagálni, de néha muszáj, és ez folyamatos megszakítást jelent a munkában és a magánéletben egyaránt.
Mindössze öt percre lakom tőle, így valahányszor valami közbejön, az én férjemre vagy rám hárul a feladat. Anyukám már nem tud vásárolni vagy ügyeket intézni, gyakran kell segítenünk apróbb-nagyobb háztartási dolgokban. Hetente többször is kimegyünk hozzá. Hajlamos elveszíteni vagy eltörni dolgokat, és rendszeresen adódnak olyan helyzetek otthon, amelyek külső segítséget igényelnek. Emellett szokásommá vált, hogy minden héten egy délutánt csak vele töltök, kettesben.
Telefon és papírmunka szünet nélkül
Ott vannak még az egészségbiztosítással kapcsolatos ügyintézések, a számos telefonhívás – orvosoktól, gondozóktól, más családtagoktól. Nincs olyan nap, hogy ne kellene valakivel vagy valamely szervezettel egyeztetnem az édesanyám ellátásával kapcsolatban.
Minden orvosi vizsgálatra elkísérem, amelyek elég sűrűn követik egymást. Intézem a gyógyszereit: megrendelem, kiváltom a patikában, és hetente megtöltöm a gyógyszeradagoló tálcákat a gondozói számára. Kezelem az anyagi ügyeit és rendezem a számláit is.
Mindemellett szinte minden héten akad valamiféle váratlan helyzet. A múlt héten például anyukám belülről zárta be a lakás két különböző ajtaját, így azok a helyiségek elérhetetlenné váltak – sürgősségi lakatos segítségét kellett kérnünk. Ezután új kilincseket kellett venni, és ki kellett találni, hogyan lehet ideiglenesen blokkolni a többi ajtót, nehogy azokat is bezárja.
Mindezekről folyamatosan egyeztetek a gondozókkal, a többi családtaggal és az orvosokkal.
Gyászolom azt az anyukámat, aki egykor volt
Az egész helyzet óriási teher és folyamatos stresszforrás. Sok álmatlan éjszakát töltök azzal, hogy azon töprengek, hogyan fogom bírni még évekig – hiszen anyukám a hetvenes évei végén jár, és az Alzheimer-kór progresszív, gyógyíthatatlan betegség. A gondozási feladatok változni fognak ugyan, de velem maradnak egészen az élete végéig.
Miközben gyászolom anyukámat és azt, amivé az élete vált, alig marad időm magamnak a szomorúságra. Ez a fajta gondoskodás annyira kimerítő és megállíthatatlan, hogy szinte soha nem jut tér arra, hogy saját érzéseimmel is foglalkozzam. Hogyan búcsúzzak el tőle lassan, ha közben a napi teendők örvényébe vagyok belemerülve – miközben szemem előtt hanyatlik?
Tudom, hogy egyszer majd visszanézek erre az időszakra, és emlékezni fogok a kis pillanatokra: ahogy kézen fogva sétáltunk a negyedében, ahogy megkönnyebbülten sóhajtott a telefon másik végén, amikor ismét megígértem, hogy hamarosan megyek. Tudom, hogy értékelné mindazt, amit teszek – ha megértené, mi történik körülötte. Tudom, hogy minden egyes tett szeretet.
Mégis úgy érzem, belefulladok ezekbe a gondozói feladatokba, és néha elgondolkodom azon, vajon a lelki egészségemet megőrizve fogom-e átvészelni az előttem álló éveket.
Forrás: www.businessinsider.com
