Mostohalányom 14 éves, és elértük azt a szakaszt, amikor a környezet már elvárja, hogy a tinédzsernek határozott elképzelései legyenek a jövőjéről. Milyen tantárgyakat válasszon? Miben tehetséges? Szeretne egyetemet végezni? Milyen munkát képzel el magának? Ezek teljesen megszokott kérdések – így szokás segíteni a fiataloknak abban, hogy elkezdjenek gondolkodni a felnőttkorról. A baj az, hogy én egyre nehezebben tudok képet alkotni arról, mi vár rá.
Az AI a mindennapi munkám része
Szakmai életem jelentős részét a mesterséges intelligencia kutatása és az arról való írás teszi ki. Ez a téma mára jóval túlnőtt azon, hogy csupán néhány kreatív szakma jövőjét fenyegesse – szinte minden területet áthat. Közben pedig hazamegyek, és segítek felnevelni egy gyereket, aki néhány év múlva olyan felsőoktatási intézményekbe és munkaerőpiacra lép be, amelyek addigra teljesen átalakulhatnak az AI hatására. Valószínűleg jobban benne vagyok ebben a témában, mint amennyire az jót tesz nekem.
Minden nap használok mesterséges intelligenciát a munkámban – ez kötelező. Látom, miben erős, miben gyenge, és azt is, milyen gyorsan változik ez az arány. Olvasom a kutatásokat, figyelemmel kísérem az új termékeket, és megfigyelem, ahogyan cégek és diákok egyaránt próbálják megtalálni a határt az eszközhasználat és az öngondolkodás feladása között. Mindez ellenére – vagy talán éppen ezért – egyre szorongóbb vagyok.
Nemrégiben egy AI-biztonsági kutató azt nyilatkozta, hogy tíz százaléknál magasabbra becsüli annak esélyét, hogy a mesterséges intelligencia az elkövetkező évtizedben az emberiség pusztulásához vezet. Ha valaki azt mondaná, hogy tíz százalékos eséllyel zuhan le a repülő, amelyre éppen felszállnék, biztosan nem szállnék fel. Mégis, amikor ilyesmit olvasok, le kell csuknom a laptopom, és tovább kell mennem: megkérdezni egy tinédzsertől, gondolt-e már arra, hova szeretne egyetemre menni, közben ügyelve arra, hogy eleget egyen és ne igyon túl sok koffeint.
Milleniálként nőttem fel a gépek lázadásáról szóló filmeken
Talán az is közrejátszik, hogy milleniál vagyok. Pontosan abba a generációba tartozom, amely az internet születésével párhuzamosan nőtt fel, miközben a mozikban sorra jöttek a filmek arról, milyen katasztrofálisan végződhet, ha a gépek túl okossá válnak. A Mátrix 12 éves koromban jelent meg, a Mesterséges értelem 14 évesen, az Én, a robot pedig 17 évesen. Nem volt sok olyan popkulturális példa, amelyben az egyre intelligensebb gépek egyszerűen csak növelték a munkahelyi hatékonyságot, és mindenki boldogan élt tovább.
Kifejezetten irreális érzés, hogy az a generáció, amely disztópikus sci-fi klisékként tekintett a mesterséges intelligenciára, most középkorúként ül és hallgatja, ahogy valódi kutatók nyilvánosan vitatják a kihalás valószínűségét.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az AI elpusztítja az emberiséget. Abban sem vagyok biztos, hogy a figyelmeztetők teljesen elfogulatlanok – elvégre olyan válságot felépíteni, amelyet csak te tudsz megoldani, ismerős játszma. Ugyanakkor azt sem engedhetem meg magamnak, hogy pusztán az összefonódó érdekek miatt söpörjem félre a figyelmeztetéseket.
Az AI-rendszerek egyre önállóbbak, képesebbek és kiszámíthatatlanabbak. Kutatók és döntéshozók ma már nyíltan tárgyalnak olyan kockázatokról, amelyek science fictionnek hangzottak volna, amikor mostohalányom megszületett. Miközben én azt kellene, hogy segítsek neki megalapozott döntéseket hozni egy felnőtt világról, amely mire megérkezik oda, teljesen más arcát mutathatja.
Mennyi bizonytalanságot adjak át neki?
Azzal küzdök, hogy mennyit szabad ebből a bizonytalanságból ráhárítani. 14 évesen joga van úgy elképzelni a jövőjét, hogy ne örököljön meg minden felnőtt szorongást. Írhat egy e-mailt anélkül, hogy azonnal AI-összefoglalóhoz nyúlna. Lelkesedhet egy tantárgy iránt anélkül, hogy én közben azon számolnék, vajon az AI feleslegessé teszi-e majd az abból fakadó karriert. Beszélhet az egyetemről anélkül, hogy tőlem egy rögtönzött előadást kapjon a munkaerőpiac átalakulásáról.
A szülők mindig aggódtak amiatt, milyen világot hagynak gyermekeikre. Az én szüleim sem tudták előre, mit hoz az internet a munkára vagy a kultúrára. Az ő szüleik az atomfenyegetéssel éltek. Ami most másnak tűnik: azok, akik magát a technológiát építik, nyilvánosan vitatkoznak arról, milyen veszélyeket hordoz. Ez a tudás ott van minden hétköznapi szülői pillanat mélyén.
A szuperintelligenciáról szóló olvasmányok után következik a vacsora, a házi feladat, a hétvégi tervek és az, ami éppen foglalkoztatja egy 14 éves fejét. A két valóság kényelmetlenül könnyen megfér egymás mellett.
Aggódom, hogy eleget alszik-e. Beszélünk jegyekről, jogosítványról, egyetemről, munkáról és az éppen aktuális héti drámákról. A jövője most kezd megnyílni előtte – ezeknek a beszélgetéseknek tágas, lehetőségekkel teli érzést kellene adniuk. Néha így is van. Máskor ott bujkál alattuk a kérdés, amelyet igyekszem nem feltenni: milyen jövő vár rá valójában?
Nem akarom, hogy ez a félelem az övé is legyen, de azt sem tudom, hogyan felejtsem el, amit tudok. Hadd képzelje el a felnőttkort úgy, mint valami olyat, ami várja őt – ne úgy, mint egy tőlem örökölt kérdőjelet.
Ezért azt mondom neki, igyon több vizet és töltse kevesebb időt a TikTokon. Terveket szövünk. Elmondja, mit szeretne, majd meggondolja magát, és közben 14 éves lehet.
Forrás: www.businessinsider.com
