- Goki Akuzawa (62) napjainak nagy részét a japán vidéken tölti, bár üzleti megbeszélések miatt rendszeresen visszatér Tokióba.
- Miután éveket töltött el problémás ingatlanok és befektetések kezelésével nagy városokban szerte a világon, elkezdte megkérdőjelezni, mi is jelent valódi értéket az életben.
- A japán rizsteraszok iránt érzett szenvedélye gyökeresen megváltoztatta pályáját: otthagyta a pénzügyi szektort, felújított egy elhagyott parasztházat, és szake-főzdét nyitott.
Nyolc éven keresztül kettős életet éltem. A hét közbeni napokat Tokióban töltöttem, ahol szállodai és ingatlanbefektetéseken dolgoztam, a hétvégeken pedig elmenekültem a fővárostól mintegy kétórányi vonatra fekvő, vidéki Niigatába. Ez az időszak döntő fordulatot hozott az életemben.
Fokozatosan rátaláltam a satoyama fogalmára – ez a japán kifejezés az emberek és a vidéki táj közötti különleges kapcsolatot írja le. Egyre több időt töltöttem falvakban és mezőkön, míg egy nap egy elhagyott kominka, vagyis hagyományos parasztház hirdetésére bukkantam egy ingatlanoldalon. Személyesen is megnéztem, hamarosan megvásároltam, és két éven át tartó felújítás után 2018-ban Toronoki House néven vendégházzá alakítottam.
2024 novemberében végleg a vidék mellett döntöttem, és teljes munkaidőben ott rendezkedtem be. Tokióba ma már csak üzleti találkozókra utazom, napjaim nagy részét pedig gazdálkodással, szake-főzéssel és vendégfogadással töltöm.
Az ingatlanszakma első lépései
Pályafutásom egy tokiói építészeti és általános kivitelezési cégnél indult. Először a könyvelésnél dolgoztam, majd áttértem az építkezési helyszínek irányítására, végül HR-fejlesztéssel foglalkoztam. Az 1990-es évek elején, amikor Japán gazdasági buborékja kipukkadt, a vállalat olyan embert keresett, aki képes rendbe tenni a rossz eszközöket és problémás befektetéseket. Én vállaltam ezt a feladatot, amihez előbb az Egyesült Államokba mentem szállodaigazgatási mesterfokozatot szerezni.
A diploma megszerzése után a cég sydney-i irodájába helyeztek, majd Los Angelesbe kerültem. Japánba visszatérve egy tokiói befektetési banknál helyezkedtem el. Ez az út egészen a 2008-as pénzügyi válságig tartott, amikor kénytelen voltam elbocsátani a munkatársaimat. Ez az időszak rendkívül megviselt mentálisan, és rákényszerített arra, hogy újragondoljam: mi is teremt valódi értéket az életben.
Értéket találni a vidéken
A fordulópontot egy évvel a válság után egy hirdetés hozta el: egy művészeti fesztivál csábított el Tokiból a Niigata Prefektúrában fekvő Tokamachiba, ahova a Shinkansen-en csupán két óra az út. A természet közelében töltött napok igazi felszabadulást jelentettek. Hamarosan teljesen rabul ejtett a vidéki élet – különösen a lépcsőzetes rizsföldek látványa. Japán hagyományos falvait, majd Bali, Thaiföld és Vietnam vidéki közösségeit is bejártam, és ekkor kezdtem el ezeket a helyeket egy eszközmenedzsment szemüvegén keresztül nézni.
Rájöttem, hogy a rizsteraszok alulértékelt vagyonelemek. Ez az felismerés adta az impulzust a Satoyama Asset Management megalapításához. Vállalkozásom keretein belül béreltem két rizsteraszt, és átvállaltam azok művelését. Koshihikari fajtájú rizst termesztünk vegyszermentes, organikus módszerekkel. Mivel sok vidéki közösség elöregedik és zsugorodik, helyi lakosokat alkalmazok a teraszok gondozásához, ezzel is támogatva a helyi gazdaságot.
2016-ban az üres ingatlanok hasznosítása érdekében megvásároltam egy elhagyott parasztházat egy rizsoldal közelében. A felújítást Karl Bengsszel, a hagyományos épületek restaurálásáról ismert német építésszel végeztem el, aki maga is sokat tett Niigata vidéki közösségeinek megújulásáért. A felújítási költségek felét saját megtakarításaimból fedeztem, a másik felét egy állami pénzügyi intézménytől felvett hitelből finanszíroztam.
Vendégeimnek megmutatom a rizsteraszokat és a környék más látnivalóit is. Közös vacsorák során sokszor az esti órákba nyúlik a falusi élet szépségeiről szóló beszélgetés.
Két évvel a vendégház megnyitása után azon gondolkodtam, hogyan lehetne a rizsből többet kihozni, mint pusztán az eladása. 2020 novemberében szake-főzési engedélyért folyamodtam – hagyományos, szűretlen doburoku készítésére –, amelyet körülbelül öt hónappal később meg is kaptam. A licenc megszerzése után egy évvel kis szake-főzdét nyitottam, ahol kizárólag a saját teraszainkon termett rizst dolgozom fel. A vendégházat egyedül üzemeltetem, az étkezések kivételével minden feladatot magam látok el. A ház legfeljebb 10 főt tud fogadni, de szándékosan alacsony kihasználtsággal működtetem, hogy ne kelljen segítséget igénybe vennem.
Az egyensúly megtalálása
Amikor megvettem a házat és elkezdtem a felújítást, el kellett magyaráznom a szomszédoknak, mit tervezek. A japán vidéki emberek általában óvatosak az idegenekkel szemben, ezért kötelességemnek éreztem, hogy megértessem velük a szándékaimat – ez ugyanígy igaz lett volna akár külföldiként, akár japánként. A vidéki közösségeken belüli emberi kapcsolatok elsőrendű fontosságúak.
Korábban az életem egyáltalán nem volt kiegyensúlyozott: hosszú órákat dolgoztam, hétvégéken sem pihentem. Visszatekintve ez valóban egy kimerítő, fenntarthatatlan életmódnak tűnik. A vidéki lét minőségileg más: Tokióban a sikert a növekedéssel, a hatékonysággal és a pénzügyi hozamokkal mérik, a falvakban viszont az emberi kapcsolatok, az egészség és a közösségi összetartozás adja az értékmérőt. Ez az éles különbség megtanított arra, hogy a gazdagság és a boldogság nem mindig ugyanazt jelenti.
Forrás: www.businessinsider.com
Vélemény, hozzászólás?