Sosem gondoltam volna, hogy egy parkolóhely meghatározza majd az életem. Mégis pontosan ez történt: amikor rájöttem, hogy az utcai parkolás napi küzdelmétől megszabadulhatnék, világossá vált számomra, hogy visszaköltözöm oda, ahol felnőttem.
Párommal az első közös otthonunkat kerestük, és szerettünk volna Oxford közelében maradni, ahol az előző öt évet töltöttük. Amikor azonban az ingatlanügynöknek elmondtuk a büdzsénket, az ő reakciója sokat elárult: szemöldöke kissé felszaladt, majd finoman jelezte, hogy ha saját parkolóhelyet szeretnénk, akkor a városon kívüli kisebb településeket is számításba kell vennünk.
Az egyik ilyen hely ismerős volt számomra – nagyon is ismerős. Pontosan ott nőttem fel, mindössze 25 percre Oxfordtól. A szüleim ott éltek, rendszeresen jártunk vissza, így a döntés szinte magától adódott.
Eleinte vonakodtam visszatérni
Az ötlet először ellenállást váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez egyfajta meghátrálás lenne, visszalépés. Gyerekként állandóan unatkoztam ott, és alig vártam, hogy elmehessek. Ám amikor az ügynök megmutatta, mit kaphatunk a pénzünkért – házat, kerttel, parkolóval, szemben egy ablaktalan kisméretű lakással –, a számok és a logika elkezdtek a helyükre kerülni.
Gyereket is terveztünk a közeljövőre, és szerettem volna valahol gyökeret ereszteni. A szüleimhez való közelség és az ismerős környezet egyre vonzóbbnak tűnt. Így végül belevettük magunkat – és 12 évvel később ugyanabban a kisvárosban nevelem a saját gyerekeimet, ahol én is felnőttem.
Ismernek innen, kiskoromból
A szülővárosban való gyereknevelés különleges élmény, amelyet nehéz máshol megismételni. Sokan emlékeznek rád fiatal korodból, és néha olyan érzés, mintha az idő visszafordult volna.
Furcsa érzés a gyerekeimet a volt iskolámba vinni délutáni foglalkozásokra, és még furcsább, amikor egykori osztálytársaimmal futok össze ugyanott, akik szintén a saját gyerekeiket hozzák. Néha elfelejtem, hogy én vagyok most a szülő, nem a diák. Olykor kínosan érint, hogy az emberek ismerik a múltamat, emlékeznek tinédzserkori bakijaimra és kínos pillanataimra.
Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, időnként megkérdőjeleztem a döntésemet. Attól tartottam, hogy feladom a kalandot, hogy kevesebb kultúrához, munkalehetőséghez és városi élményhez férek hozzá. A kisváros csendes és kicsi – hiányzott a nagyváros építészete, a pezsgő hangulat, a sokféle szolgáltatás.
Egy ideig komolyan fontolgattam, hogy a tengerpartra vagy vissza a városba költözünk. De ahogy telt az idő – a gyerekeim ma már 7 és 9 évesek –, egyre inkább rájöttem, milyen szerencsés vagyok.
A szüleim közelsége mindent megváltoztatott
Ahogy a gyerekeim nőnek, egyre fontosabbá válik, hogy a szüleimet közel tudom magamhoz. A fiam autista, és a megfelelő gyermekfelügyeletet nehéz megszervezni – de a nagyszülők sokat segítenek. A fizikai közelség lehetővé teszi, hogy kölcsönösen támogassuk egymást a gondoskodásban, ami rengeteg terhet levesz a vállamról.
Hálás vagyok, hogy a gyerekeim rendszeresen láthatják a nagyszüleiket, és hogy egy valódi, működő családi hálóra támaszkodhatom.
A szülővárosban élésnek más előnyei is vannak. Néhány régi barátom szintén itt maradt, és nagyon jó őket rendszeresen látni. Emellett pontosan tudom, hol vannak a legjobb éttermek, játszóterek és kirándulóhelyek – ezt a tudást semmi sem pótolja.
Felnőttként tanultam meg igazán megszeretni ezt a helyet. Új barátokat szereztem, beágyazódtam a helyi közösségbe, és már nem gyerekként, hanem szülőként eresztettem itt gyökeret.
Természetesen vannak hátrányok is – a kulturális kínálat szűkebb –, de egy buszra vagy vonatra szállni nem jelent nagy erőfeszítést, és szívesen utazom eseményekre és kirándulásokra cserébe mindazért, amit itt kapok.
Rájöttem, hogy tökéletes lakóhely nem létezik: mindig mérlegelnünk kell, hogy a fizikai környezetünk hogyan illik az élethelyzetünkhöz. Számomra jelenleg a kisváros előnyei messze felülmúlják a hátrányokat – és az, hogy szinte soha nem kell párhuzamosan parkolnom, mindössze hab a tortán.
Forrás: www.businessinsider.com
Vélemény, hozzászólás?