Sok más frissen végzett fiatalhoz hasonlóan én sem tudtam pontosan, merre induljak az életben a diploma megszerzése után. Voltak álmaim és céljaim – íróként egy MFA-programban szerettem volna részt venni –, de az időzítés nem tűnt megfelelőnek. A jövőm homályos volt, egyetlen dolog kivételével.
Bármi is legyen a következő lépés, azt a barátnőmmel együtt akartam megtenni, akivel akkor már egy éve voltunk együtt. Ő pontosan tudta, mit szeretne: mesterfokozatot szerezni egy olyan egyetemen, amely közelebb van a kentucky-i családjához, mint a New England-i főiskolánk. Felvételt nyert a Nashville-i Vanderbilt Egyetemre, és hirtelen úgy tűnt, ez lesz az én úticélom is.
Mindenki lebeszélt a költözésről
Barátaim és a családom kivétel nélkül óva intettek attól, hogy egy olyan kapcsolat kedvéért hozzak meg egy ilyen nagy döntést, amely esetleg nem bizonyul tartósnak. Attól tartottak, hogy idegennek fogom érezni magam Nashville-ben – és nem alaptalanul, hiszen Seattleben nőttem fel, Massachusetts-ben éltem, és soha nem töltöttem számottevő időt a nyugati part és az északkeleti régió közötti területeken.
Igyekeztem megindokolni magamnak a döntést: utánanéztem, mit kínálhat Nashville egy írónak, és sikerült egy belépő szintű állást szereznem egy könyvkritikai lapnál. Mégis, valahányszor azt mondtam, hogy saját okaim vannak a költözésre, belül nevetségesnek éreztem magam. Az igazság egyszerű volt: mellette akartam lenni.
A felkészülés és maga a költözés is tele volt feszültséggel – mind gyakorlati, mind érzelmi szempontból. Már a csomagolásnál is összevitatkoztunk. A barátnőm autója annyira tele volt rakva, hogy nem látta az oldalát, ezért minden sávváltásnál ki kellett hajolnom az ablakon, hogy ellenőrizzem a forgalmat.
Kezdetben kételkedtem a döntésemben
Nashville-ben egy második munkát is elvállaltam, hogy fedezni tudjam a lakbérem felét: nappal a szerkesztőségben dolgoztam, esténként pedig fagyit árultam. Hétvégente a barátnőm évfolyamtársaival jártunk rendezvényekre, vagy a családját látogattuk meg. Nem ismertem senkit a városban, saját autóm sem volt – teljesen rá voltam utalva, ami egyre inkább fojtogató érzést keltett bennem.
Kimerülten és rettegve attól, hogy az intelmek, amelyeket figyelmen kívül hagytam, mégis igaznak bizonyultak, elkezdtem keresni valamit, ami közelebb hozhat másokhoz. Egyedül kezdtem el írói eseményekre járni, és erőltettem magamra az ismerkedést. Úgy döntöttem, csatlakozom egy kórushoz, bár fogalmam sem volt, hogyan jutok el a próbákra.
Az első alkalommal megkérdeztem, akad-e valaki, aki együtt utazna velem – igyekeztem nem annyira kétségbeesettnek látszani, amennyire valójában éreztem magam. Nem sejtettem, hogy az a két ember, aki felajánlotta, hogy elvisz, évekre meghatározó része lesz az életemnek.
Barátokra leltem, akik ott voltak nekem
Ez a két barát biztatta bennem a hitet, amikor az ideiglenes állásom véglegesre váltott, és végre felmondhattam a második munkámnak. Ők szurkoltak nekem, amikor egy nyílt mikrofonos esten megismert új ismerősöm felkért, hogy vezessek egy írói műhelyt. Velük ünnepeltem, amikor előléptetek szerkesztővé a lapnál. És ők vigasztaltak akkor is, amikor a kapcsolatom végül szétesett.
Igen, a kapcsolat nem tartott. De amikor utólag végiggondoltam az eseményeket, meglepetten tapasztaltam, hogy bár szomorú voltam, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem, mégsem tudtam megbánni a döntésemet.
Sosem tudhatjuk előre, mit hoz a jövő, és bármilyen magyarázatot is adunk a döntéseinkre, azok ritkán teljesen ésszerűek. Talán nem az a reális elvárás magunkkal szemben, hogy mindig tökéletes döntéseket hozzunk, hanem az, hogy megpróbáljuk értelmessé tenni azt, amit választottunk. Nashville-be a szerelem vitt – de ott találtam egy remek munkát, egy alkotói közösséget és két életre szóló barátot, akik közül az egyik ma már a romantikus társam is. Ha visszamehetnék az időben, semmit sem változtatnék.
Forrás: www.businessinsider.com
Vélemény, hozzászólás?